Sziasztok!
Néhány héttel korábban egy fantasztikus lehetőséget kaptam, megtudtam hogy én leszek az a szerencsés aki egy exkluzív részletet oszthat meg veletek az írónő regényéből.
Már ettől az "aprócska" részlettől is tiszta libabőrős lettem mi lesz ha olvashatom az egész történetet is.
Rengeteg könyvvel találkoztam ami körülbelül a 100. oldalnál váltott ki belőlem valamely érzelmet, a Mennem kell az első oldal után elérte hogy több érzéssel kelljen egyszerre megbirkóznom. Szóval előre borítékolom hogy ez a könyv a TOP listám élére fog kerülni.
Na de nem szeretném tovább húzni az időt, görgess és láss ;)
Ludányi Bettina: Mennem Kell
Kiadás éve:2018
Kiadó: Olvasi Menő Kft. – olvasnimeno.hu
Fülszöveg
Van különbség bűn és bűn között?
Isabella da Silva bűnügyi újságíróként dolgozik az Egyesült Államokban. Egy magánéleti válság és egy múltban elszenvedett tragédia miatt egyik nap arra ébred, hogy nincs maradása, ezért Barcelonába költözik. A sors úgy hozza, hogy belebotlik egy égszínkék szemű, veszélyes kinézetű idegenbe. De vajon tényleg véletlen volt ez a találkozás?
Bella azt hiszi, hogy új életet kezdhet a városban, közben pedig fogalma sincs arról, milyen szörnyek lesnek rá Barcelona sötét sikátoraiban. Minden erejével azon van, hogy megszabaduljon a veszélytől, a bűn mégsem ereszti.
A Mennem kell egy lenyűgöző, érzelmes és váratlan történet egy fiatal lányról, aki választani kényszerül az eszméi és a szerelem között. Hiába menekült el otthonról, újra szembe kell néznie a gyengeségeivel, a múlttal és a gonosszal. Vajon képes lesz meglelni önmagában az erőt?
Ludányi Bettina legújabb regényében semmi sem az, aminek látszik. Nem tudhatod, ki visel álarcot, és melyik maszk mögött rejtőzik az igazi gonosz. Minden oldallal egyre többet és többet akarsz, a VÉGE főcím után pedig újra át akarod majd élni az élményt.
Ajánló
„Lebilincselő és magával ragadó.” – Baráth Viktória írónő
„Érzelmek, bonyodalmak, titkok, hazugságok egy izgalmas és veszélyes vázra fűzve.” – Ana Könyvespolca blog
„Pörgős, izgalmas, érzelmes. Ilyennek kell lennie egy romantikus regénynek!” – Carrie Cooper írónő
Exkluzív részlet
Felnéztem a hatalmas fákra, és körbefordultam a porban. A nap ragyogóan ült az égen, és töretlenül üldözte el a kósza felhőket. A fák halkan suttogtak, a papagájok pedig hangosan énekeltek. A távolból lágy dallamok kúsztak végig a parkon. A fűben fiatalok és családok üldögéltek, beszélgettek, sört ittak vagy piknikeztek. Szinte idilli volt az egész. Körülöttem mindenhol turisták álltak és a szökőkutat fotózták. Régen én is egyike voltam az újonnan érkezőknek, de már az otthonomnak éreztem a várost; minden egyes fát, minden egyes madarat, minden egyes hullámot és a pezsgést.
Ahogy körbejárattam a tekintetem, a pagodánál egy ismerős alakot pillantottam meg.
– Eric – suttogtam magam elé önkéntelenül a nevét.
Az egyik vékony oszlopnak támaszkodva állt, és engem figyelt. Távol volt, mégis tudtam, hogy épp az arcomat nézi. Legutóbb azt mondta, hogy amikor hazaérek, megkeres. Nem hittem volna, hogy ennyire komolyan gondolja.
Valahogy, mégis…
A szívem nagyot dobbant, szinte éreztem, ahogy lüktet a mellkasom. Megnyugvással töltött el, hogy nem vagyok egyedül. Hogy ő ott van, tényleg mindenhol ott van és figyel. Mintha… Nem is tudom. Biztonságban éreztem magam.
A lábaim önkéntelenül indultak el felé, és minden egyes lépéssel egyre nyugodtabb lettem. Noha, nem gondoltam át, mit is kellene tennem, nem féltem a választól. Tulajdonképp nem is akartam agyalni rajta, mert akkor csak elcseszem. Sosem segített a dolgokon, ha túlgondoltam, és kivételesen tényleg nem akartam elrontani.
Megálltam a lépcsősor alatt, és felnéztem rá.
– Új udvarlód van? – kérdezte komoran.
– Nem hinném – feleltem egyszerűen.
Az arcáról leolvastam, hogy valami csípős megjegyzést várt, vagy minimum egy szemforgatást.
– Ábrándos a tekinteted, princesa. Csak nem hiányoztam?
Összefontam a karomat a mellkasom előtt.
– Mit szeretnél kiprovokálni?
Szája sarka félmosolyra húzódott, a szemében megcsillant az a pajkos tűz és játékosság, amit már olyan jól ismertem. Ellökte magát az oszloptól és lesétált a lépcsőn. A mozgása és a testtartása is magabiztosságról árulkodott. Az már egyszer igaz, hogy önbizalomért nem kellett a szomszédba mennie.
– Minimum egy szúrós pillantást – kacsintott vigyorogva.
– Ne félj, ami késik, nem múlik! – morogtam.
– Inkább mesélj nekem az udvarlódról! – hajolt közelebb.
– Jaj, hagyjál már! – legyintettem. – Csak odajött köszönni. Igazából elég fura volt.
– Mit mondott?
– Mi ez, valami vallatás? – kérdeztem.
– Ha a barátnőm leszel, hozzá kell szoknod – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
– Ki mondta, hogy az leszek? – kacagtam fel. Szerettem húzni az agyát. Bár nem csak az övét…
– Én úgy emlékszem, princesa, hogy volt egy megállapodásunk.
Az arca vészesen közelített az enyémhez, nekem pedig volt egy olyan rossz tulajdonságom, hogy a közelében elment az eszem. Szó szerint.
– Azt hitted ilyen könnyű dolgod lesz? – kérdeztem komolyságot színlelve, majd az arca láttán hangosan felkacagtam. Megpördültem és nevetve indultam el a tó irányába. Az átverés mindig jól működött, amikor egy kínos helyzetből kellett kivágnom magam.
Átsétáltam a szökőkút melletti téren, majd a kis útra rátérve hagytam, hogy Eric utolérjen. Elindultunk a tó mentén.
– Tudod, mi nyűgöz le ebben a parkban? – tettem fel a költői kérdést, amit azonnal meg is válaszoltam. – A papagájok. Olyan vidámak és hangosak, és imádom, ahogy a fejem fölött csivitelnek. Szerintem ez a város legszebb parkja. Jártam már a Güell-parkban is, de az nem nyűgözött le annyira. Oké, hogy Gaudi nevéhez fűződik, de szerintem ez az egyetlen oka, hogy olyan népszerű. Ez itt sokkal szebb és több benne az élet is. Itt megelevenedik a város, és nem csak turistákkal találkozni.
Felnéztem a fákra, amelynek levelein átszűrődött a kora délutáni nap.
– Hihetetlen – ingatta a fejét Eric.
– Micsoda?
– Még a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokról is úgy tudsz beszélni, mintha valami nagy jelentőségű lenne.
– Mert az is.
Eric megállt zsebre tett kézzel, majd én is megtorpantam és szembefordultam vele. Megint ugyanazzal a tűnődő tekintettel figyelt, mint mindig.
– Mi az? – a zavar néhány ráncban kiült az arcomra. – Mindig így nézel rám.
– Mert mindig elgondolkodom azon, hogy tényleg valóságos vagy-e.
– Tessék? – mosolyodtam el szélesen – Már miért ne lennék?
– Mert más vagy.
– Tudom – megvontam a vállam. – Mondták már.
A szél megcirógatta az arcom és belekapott a hajamba. A fák és a tó illata keveredett össze a levegőben. Közelebb léptem Erichez, pontosan vele szemben álltam meg.
– Hunyd be a szemed! – mondtam, majd én is becsuktam. Fél szemmel felsandítottam, de még mindig engem nézett. – Most komolyan! – dorgáltam, és rátettem a tenyerem a szemeire. – Amikor a szem pihen, minden más érzék kiélesedik. Hallod a madarakat? Hallod, hogy sokkal színesebb és dallamosabb a hangjuk? Érzed, ahogy a fák illata mögött bekúszik a tó jellegzetes aromája is az orrodba? Érzed, ahogy a nap melegétől bizsereg a bőröd? Érzed a szellő simogatását, amitől libabőrös lesz minden porcikád? Azt hiszi az ember, hogy mindez hétköznapi, pedig nem az.
Mosoly kúszott az ajkaimra.
– Érzem az illatodat, amiből rögtön tudom, hogy a közelemben vagy, és látnom sem kell. Ez nem egyszerű és nem hétköznapi. Ez inkább csodálatos.
Levettem a tenyerem a szemeiről, a tekintetünk azonnal találkozott.
– Azért gondolja az ember, hogy nincs semmi szép a világon, mert nem lát túl annál, ami a szeme előtt van. A szemünkkel is számos gyönyörű dolognak lehetünk tanúi, de amikor lehunyjuk, megelevenedik az igazi élet.
Eric homloka ráncba szaladt, és bár próbálta leleplezni, a döbbenet ott ült a tekintetében. Valami olyat látott meg bennem, amit sosem fog feledni. Megmutattam neki egy darabkát önmagamból. Egy darabkát a lelkemből. Az igazi valómból.
Hátradobtam a hajam, majd megfordultam és a hátam mögött összekulcsolt kezekkel folytattam az andalgást. Magamba ittam a látványt, a fű zöldjét, az ég kékjét, a madarak zenéjét. Eric hamarosan utolért, de a szótlansága szörnyen furcsa volt. Hogy megtörjem a csendet, elkezdtem általánosságokról kérdezgetni, és néhány dolgot én is elmondtam magamról.
– Mindig meg akartam nézni egy vulkánt – révedt a távolba a tekintete.
– Én meg is néztem – lelkendeztem.
– Nem mondod?
– Kettőt is. Az Etnát és a Vezúvot. A szüleim nem voltak valami boldogok, amikor bejelentettem, hogy csak azért utazok Nápolyba, hogy felmehessek a Vezúv tetejére – nevettem a kellemes emléken.
– Gondolom, úgy voltak vele, hogy bajba kevered magad.
– Igen. Ők azért elég jól ismernek. Tudják, milyen makacs vagyok. Bár minden célomat a makacsságommal értem el. Én mindig addig mentem, amíg meg nem valósultak a terveim.
– Így történt Rómában is? – utalt a leleplezésre.
– Igen. Különös, hogy még ide is eljutott a híre. Nem voltak jó emberek, ezért most sem cselekednék másképp.
Mielőtt eluralkodhatott volna rajtam a szomorúság, inkább eltereltem a szót.
– És te mivel foglalkozol?
– Besegítek a családi vállalkozásba – a hangszíne arról árulkodott, hogy ez nem tölti el túl nagy boldogsággal.
– Nem lehet könnyű – tettem a vállára a kezem egy pillanatra. – Úgy tűnik, mintha utálnád.
– Gyűlölöm az egész szarságot.
– És mi lennél, ha nem kellene a vállalkozásban dolgoznod?
Eric arca gondolkodóvá vált.
– Gyerekkoromban hajóskapitány akartam lenni.
– Komolyan? – mosolyogtam.
Bólintott.
– Jól állna rajtad a kapitányi ruha. Simán el tudnálak képzelni, ahogy dirigálsz a többieknek – nevettem, mire az ő arca is felderült kicsit.
Közelről feltűnt a szökőkút ismerős alakja. Meglepődtem, milyen gyorsan körbeértünk. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, nem is érzékeltem a külvilágot. A kút lábánál megálltunk.
– Menjünk fel! – mutattam a lépcsősor tetejére.
– Minek? Nézni a néger árust, ahogy rátukmálja a turistákra az egy eurós szarokat?
Hangosan felkacagtam.
– Csak nem elfáradtál? – a szemem felcsillant – Nem bírnák a lábaid? – úgy tettem, mint akiből mindjárt előtör a nevetés, de próbálja visszafojtani.
– Én a helyedben nem rángatnám az oroszlán bajszát!
Nevetést színleltem.
– Oké, megértem. Ma nem vagy jó kondiban. Pedig megint fogadhattunk volna, mint a múltkor, de most sajnos esélyed sincs – amint kimondtam, azonnal sarkon fordultam, és szaladni kezdtem felfelé. Hallottam, hogy Eric is elindult utánam, de az előnnyel nem tudott mit kezdeni.
Amikor felértem a tetejére, megfordultam és a magasba emeltem a kezeimet.
– Én győztem! – nevettem.
Eric az utolsó két fokot lépésben tette meg.
– Csaltál.
– Nem igaz. Szemfüles voltam – hátranéztem a vállam felett az üres térre. – És most nem tudsz kitől kulcstartót venni – röhögtem.
– Látom, jót tett neked az utazás.
– Igen. Imádok utazni, és az az érdekes, hogy minden ezzel a várossal kezdődött. Ide utaztam legelőször. Aztán másodszor is.
Közelebb léptem a szobor oldalához, és lenéztem a csobogó vízre, a turisták tömegére és a parkra. Hallottam, ahogy Eric lassan mögém lép.
– Neked mi itt a kedvenc helyed? – néztem hátra a vállam felett.
– A kedvenc helyem? – vonta fel a szemöldökét – Ezen még nem is gondolkodtam. Talán a Tibidabo-hegy.
Megpördültem, és izgatottan a mellkasára tettem a kezem.
– Az a hegy csodás! – lelkendeztem – És az a vidámpark. Még sosem jártam ott, de egyszer el akarok menni. Az óriáskerék a kedvencem, mert távolról is látszik – elléptem mellette és az ábrándjaimba merülve folytattam. – Számtalanszor elképzeltem már, hogy ott ülök fent, és amikor a legtetejére érek, akkor lenézek az előttem elterülő városra és a tengerre, és onnan készítek egy fényképet. Csak egyetlen egyet – szembefordultam vele. – Egyet a világ tetejéről – az arcomon széles vigyor játszott, a szemeimben pedig valószínűleg visszatükröződött az izgalmam. Apa mindig azt mondta, hogy bárhogy is érzem magam, az azonnal látszik a szemeimen.
Eric átszelte a köztünk lévő távolságot, még reagálni sem volt időm. Tenyerét a tarkómra csúsztatta, a másikat pedig végig a hátamon. A csókja forró volt és vággyal teli. Éreztem, ahogy átadja magát az ösztönöknek, az őszinte sóvárgásnak. Az érintése nyomán a bőröm bizseregni kezdett, a tüdőmből pedig kiszorult minden levegő. Úgy csókolt, hogy a lábaim is beleremegtek. A borostája karcolta a bőrömet, és erős késztetést éreztem, hogy végigsimítsak a haján. De ha utat engedtem volna a kezeimnek, akkor nem lett volna megállás.
– Akkor nincs más választásom – suttogta az ajkaim közé. – Egyszer meg kell mutatnom neked a világ tetejét.
– Zavartnak látszol – lépett hátrébb Eric, és én végre levegőhöz jutottam.
– Az is vagyok – szusszantam egyet. – Nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg a valóság, vagy egy álom, amiből, ha felébredek, újra egyedül találom majd magam.
Nem akartam kimondani, de úgy éreztem, meg kell tennem. Ideje nyílt lapokkal játszani. Gondoltam én.
– Az biztos, hogy nem álmodsz – előrenyúlt és jól belecsípett a karomba.
– Au, hülye vagy? – kaptam oda, ahol azonnal meg is jelent a piros folt.
Eric felnevetett.
– Mondtam.
– Figyelj, én nem akarok még egyszer csalódni, érted? – lehunytam a szemem, hogy erőt merítsek. – Jó, tudom ez ostoba kijelentés, mégis így érzem.
Lassan elsétáltam mellette, le a lépcsőn, és amikor megbizonyosodtam róla, hogy követ, folytattam.
– Nekem mindössze egy rendes kapcsolatom volt egész életemben. Ő volt mindenben az első számomra, és nagyon nehéz volt boldogulni nélküle. Mindig ott volt nekem, támaszkodhattam rá, ezért is fájt annyira, amikor elhagyott. Elárulva éreztem magam, sőt még mindig úgy gondolom, hogy becsapott. Évekről beszélünk. Még egy év is rohadt hosszú, a szentségit – beletúrtam a hajamba, és próbáltam elnyomni magamban a dühöt. – Tényleg nem tudom, mihez kezdjek most.
A lépcső alján szembefordultam vele, és a szemébe néztem. Azt akartam, hogy tudja, őszinte vagyok. Hogy lássa az igazi énem, ami sebezhető. Lássa minden oldalam, a legjobbtól egészen a legrosszabbig, mert, ha azt megpillantja, a lelkesedése szépen lassan el fogja hagyni.
– Szóval – mosolyodtam el és a cudar valóságot inkább egy vicc mögé rejtettem –, addig menekülj, míg megteheted!
Úgy tettem, mintha ez csak egy poén lenne. Még nevettem is, pedig belül nagyon szarul éreztem magamat.
– Már mindegy – felelte, és most ő lépkedett el mellettem.
Teljes döbbenet.
Mi van?
Utána siettem.
– Ezt meg hogy érted?
– Sem te, sem én nem tudunk mit kezdeni a köztünk lévő feszültséggel.
Felhorkantam.
– Még hogy feszültség – motyogtam hitetlenkedve.
Eric arcáról sütött, hogy nem vette be.
– Nem vagyok hülye, Bella – morogta. – Te meg piszok szarul hazudsz. Ráadásul az értékeiddel sem vagy tisztában, lebecsülöd és veszélybe sodrod magad emiatt, túl sokat gondolkodsz, és nem élvezed az életet.
Megtorpantam.
– Ó, kérlek, dicsérj még! – csattantam fel. – Biztos van még ott, ahonnan ez jött.
– Látod – fordult felém –, agyadra ment a feszültség.
Feszültség az volt jócskán, de nem az a fajta, amire ő gondolt. Majdnem felrobbantam. Ez a srác egészen az érzéseim határáig el tudott hajszolni.
– Te mentél az agyamra! – vágtam vissza.
– Ideje kezdeni ezzel valamit – mondta halál nyugodtan, majd a karomért nyúlt. – Gyere!
– Én ugyan nem megyek veled sehova, te bunkó, öntelt…
Mielőtt befejezhettem volna az egekbe magasztalását, lehajolt és úgy vett a hátára, mint egy liszteszsákot.
– Mi a fenét csinálsz? – sipítottam.
– Megadom, ami jár, mert már nagyon rád fér.
Az arcom egy pillanat alatt lángba borult. Úgy tátogtam a vállán, mint egy idióta, mert egy szót sem bírtam kinyögni.
– Miről beszélsz?
– Tudod, princesa, hogy miről – közölte lazán. Mondom lazán! Ő mindent tök könnyedén vett, és ezzel egy pillanat alatt lealázott. Túl nagy falat volt számomra. Egyszerűen képtelen voltam kezelni ezt a stílust.
– Nekem ugyan nincs szükségem rá! – makacskodtam a hátát ütlegelve. – Tegyél már le! Nem cipelhetsz így végig az utcán. Egyáltalán hova viszel?
– Hozzád. Mivel te laksz közelebb. Ahogy látom, a lakásomig már nem bírnád ki.
A hangján hallatszott, hogy nagyon jól szórakozik, amitől még dühösebb lettem. Aztán egy pillanat alatt elszállt a haragom, amikor megláttam a park kapuját.
– Jól van, nem kell cipelned, hazamegyek veled – fogtam könyörgőre.
– Hazudsz – a hangján hallottam, hogy mosolyog.
– Ne már, Eric! Tegyél le!
– Rendben, úgysem tudsz menekülni.
– Hát ez az – morogtam, amikor letett maga elé a földre. Átkarolta a derekamat, és úgy mosolygott rám, mint aki nagyon biztos a dolgában.
Az út nagy részét szótlanul tettük meg. Ő is a saját gondolataiba merült, és én sem voltam teljesen jelen. Azon agyaltam, amit Laia mondott az utazás előtt. Szerinte akkor még nem voltam szerelemes Eric-be, de jó úton voltam afelé, hogy mindez megtörténjen. Vajon azóta változott valami?
Ja, elég gáz, hogy nem tudtam megítélni, de tényleg ez volt a helyzet. A gondolataim nagy részét ő uralta, és néha azt éreztem, hogy hiányolom a társaságát. Ez vajon már szerelem?
Arra eszméltem fel, hogy Eric beterelget a vékony, murvás útra, ami a lakásomhoz vezetett. Mindig az volt a probléma, hogy túl sokat agyaltam; túl sok kérdést pörgettem a fejemben, ami úgy zsongott, mint egy méhkas. Nem is csoda, hogy az utóbbi időben megint nem aludtam rendesen. Amikor a lelkem zavart volt, azonnal jelentkeztek az alvásproblémák.
Eric persze nem könnyítette meg a dolgomat, mert amint becsukta az ajtót mögöttünk, azonnal a tarkómért nyúlt, a száját pedig az enyémre tapasztotta. Annyira lefagytam, hogy egyáltalán nem ellenkeztem. Még gondolkodni sem volt időm, mert mire feleszméltem, már a szobámban álltunk. Eric ajka a nyakamra tapadt, a lehelete csiklandozta bőrömet. Az érintése nyomán hideg futott végig a testemen, mégis úgy éreztem, elemésztenek a vágy lángjai. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy jobban hiányzott, mint gondoltam. Igazából azt sem tudom, hogyan történt, de úgy behálózott egyik pillanatról a másikra, mint egy óvatos pók a hálójába ragadt pillangót.
Most valahogy más volt, mint az első alkalommal. Akkor türelmesen fedeztük fel egymás testét, most pedig úgy éreztem, Eric ajkai inkább követelnek, mint kérnek, elvesznek, és nem finomkodnak. Az én testem is szó szerint beleremegett a vágyba, szinte fájt az a sok ruha, ami a testünket fedte, fájt a távolság.
Amikor lehámoztam róla az inget, a vágy végighullámzott a testét. Szinte éreztem a tenyerem alatt. A bőre olyan forró volt, mintha lázas lenne, és minden mozdulatából sütött, mennyire akar engem. Ez volt a legszebb az egészben. Nem kellettek a szavak. Nem kellett kimondania, „akarlak”, mert a teste rezdülése és a felém áradó izgalma elárulta. Mellette, a karjaiban valódi kincsnek, egy igazi nőnek éreztem magam.
Amikor belém hatolt erős kezével megszorította a csípőm. Az érzéstől ívbe hajlott a hátam, és alig vártam, hogy a testünk újra összeforrjon. Végigsimított az oldalamon, majd érzéki csókokat lehelt az ajkaimra. Beleborzongtam minden egyes érintésébe, miközben az egész testem lángban égett, és képtelen voltam visszafogni magam. Nem is akartam.
Eric újra megcsókolt, majd egy pillanatra találkozott a tekintetünk. A szája sarka mosolyra görbült, a tekintetében pedig megcsillant a csibészes pajkosság, ami a személyisége része volt. Feltolta magát ülő helyzetbe, majd a kezemnél fogva engem is felhúzott és magához vont. Átkulcsoltam a lábam a derekán, és beleültem az ölébe. Megkönnyebbülve remegett meg a bensőm, amikor újra eggyé váltunk. Átöleltem a testét, és úgy szorítottam, mintha bármelyik pillanatban kámforrá válhatna. Az ujjai felfedezőútra indultak a hátamon, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az öröm és a vágy áradatával.
Szája a nyakam forró bőréhez ért, a csókja lágy volt és puha. Kínzó lassúsággal indult el a mellkasom felé, majd siklott tova egyik mellemtől a másikig. A tenyeremmel végigsimítottam rövidre nyírt haján, és elvesztem a testünk ritmusában. A vágy elvakított, és úgy éreztem, végre teljes vagyok. Hogy nincs szükségem semmi másra, csak Eric közelségére, a csókjaira, a testemet felfedező ujjaira és nyelve játékára.
Ő tudna vigyázni rád – mondta Laia napokkal ezelőtt, és abban a pillanatban már én is szentül hittem ebben.
Ne habozz rendeld elő itt!
Köszönöm hogy velem tartottatok!
Genevieve
