Sziasztok!
A Nyomodban hét harmadik napján egy rövid beleolvasóval készültünk nektek.
Beleolvasó
Oliver érdeklődve figyeli, mit csinálok. Először becsöngetek a lakásba, azután lenyomom a kilincset, végül várunk néhány percig. Így megbizonyosodunk róla, hogy a lakó még nem tért vissza. Lehajolok a zárhoz, és a zármanipuláció módszerével megpróbálom kinyitni. A koncentráció mély árkokat váj a homlokomra, és összehúzza a szemöldököm.
– Komolyan feltöri?
– Mert maga szerint minek tűnik? – nézek rá mogorván.
– Ez nem éppen legális – oktat ki csipkelődve.
Mintha az legális lenne, hogy egy rendőrségi tanácsadó egy bűnözővel megy ki a helyszínre. Máshol a rendőrség besúgókkal dolgozik, és elnézik nekik a bűncselekményeiket. Szerintem az még mindig nagyobb képmutatás, mint megszegni pár szabályt.
– Maradjon csendben, koncentrálnom kell.
A zárfeltörés valójában egyáltalán nem bonyolult. Annak tűnik, pedig csak néhány alaptechnikát kell elsajátítani hozzá. Anno még egy srác tanította nekem az egyetemen, aki szó szerint az utcán nőtt fel drogosok és dílerek között. Borzalmasan hangzik, de igazából olyanok voltak, mint egy nagy család. Nagy volt az összetartás köztük. Őt is az egyik díler tanította meg rá. Mindig azt mondogatta neki, amit ő nekem: „Érezd a zárat!”
Annyira éreztem, hogy néhány másodpercen belül már a lakásban is vagyunk. Gyorsan visszazárom az ajtót, hogy ha időközben hazaér a lakás tulajdonosa, ne bukjunk le azonnal. Körbepillantok a konyhában, ami a nappaliba vezet.
– Biztos, hogy jó helyen járunk? – teszi fel Oliver a kérdést, ami már nekem is eszembe jutott néhány másodperce.
– Ez inkább egy egyetemista, és nem egy harmincas férfi lakása – utalok a korábban kihallgatott nő vallomására. – Legalábbis a szemtanú szerint a húszas évei végén és a harmincas évei elején járhat. – A konyha egy csatatér, a nappali valamivel rendezettebb, de szennyes van a sarokban, a dohányzóasztal pedig tele könyvekkel és papírokkal.
– Amerikai irodalom, Shakespeare-összes, úristen! – sorolja a könyvcímeket.
– Van valamelyiken név?
– Nincs. De az egyetemi könyvtárból vannak, látszik a pecséten.
– Kell itt lennie valaminek, amin rajta van a neve.
Belépek a hálószobába, és körbejártatom a tekintetem a helyiségben, amely narancsos félhomályban fürdik. Csupán a redőny szűk résein szökik be némi fény. Kell egy kis idő, mire a szemem hozzászokik a sötéthez.
– Szerintem rossz helyre hívtak minket – jön utánam Oliver is.
– Vagy csapda – nézek fel rá baljóslatúan, és egy pillanatra elgondolkodom ezen az eshetőségen. Látszólag Olivert sem nyugtatja meg ez a lehetőség: a homloka ráncba szalad, az ujjai ökölbe szorulnak, testéből nyugtalan erő árad.
A köztünk támadt csöndbe bombaként robban be egy kulcscsomó csörgésének hangja. Elkerekedett szemekkel nézek fel az előttem álló férfira, mire gyorsan kapcsol, és a szekrénybe tessékel. Amikor a lakás tulajdonosa lenyomja a bejárati ajtó kilincsét, mi már egymásnak préselődve állunk a kabátok mögött. A kis hely miatt a mellkasom az övének nyomódik, szinte egymás lábán vagyunk kénytelenek taposni. Oliver a derekamra csúsztatja a kezét, amikor majdnem elvágódom, mert beleakad a lábam egy táskába. Vagy egy újabb kabátba, már magam sem tudom.
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése