"Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogyan tudja kedvenc íróm már hatodszorra ugyanazt a magas színvonalat hozni. Olyan sokszor tapasztalom sajnos, hogy egy sorozat sokadik kötete vagy trilógia vége valahogy kifullad. De nem Böszörményinél! Az ő írásai inkább olyanok, mint az igazán nemes bor, amely a korral csak érik. Ambrózy báró esetei is egyre ízletesebbek, s bár a nívó mindig ugyanaz, mégis mindegyik résznek megvan a maga sajátos zamata. " - Coeur, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! E-könyv Puhatáblás Kemény táblás

Fülszöveg

1901. április 3-án hatalmas tömeg gyülekezik a Monarchia ékköveként emlegetett magyar székesfővárosban, Budapesten, a külső Kerepesi úton. A többezres csődületben inasoktól az arisztokratákig mindenféle rendű és rangú ember képviselteti magát. Reggel 6 óra 20 perckor aztán az izgalom a tetőfokára hág. A tömeg felmorajlik, a rendőrök sorfalat állva próbálják az izgága embereket hátrébb szorítani. A cinkotai vasútállomás különvágányára ekkor pöfög be az első hatalmas teherszerelvény, mely Budapestre hozza az amerikai „humbugkirály”, Barnum és Bailey kerekeken gördülő „városát”, a The Greatest Show on Eartht, vagyis A Föld legnagyobb cirkuszi látványosságát.

A tömegben ott van egy fiatal hölgy is, a Marosvásárhelyről származó Hangay Mili, a hírneves magánzó detektív, Ambrózy báró hitvese. És ahol ennyi ember verődik össze, ott bűnözők is akadnak szép számmal. A bűntettre pedig, mely sokkal hajmeresztőbb, mint a cirkusz bármely csodája, nem is kell sokáig várni. Szerencsére kéznél van a kor legkiválóbb „szoknyás detektívje”, Mili báróné, aki rögvest nyomozásba kezd.

Nagy bajban vagyok Ambrózy Báró sorban hatodik esetével! Egyszerűen nem tudom, mit írjak róla. Mit írjak olyat, amit még nem írtam?!

Röviden megfogalmazva a véleményem ennyi: Zseniális! Már megint!

Hosszabban kifejtve: Zseniális! Zseniális! Zseniális! Böszörményi Gyula újra nagyszerűt alkotott! De nem is vártam mást!

Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogyan tudja kedvenc íróm már hatodszorra ugyanazt a magas színvonalat hozni. Olyan sokszor tapasztalom sajnos, hogy egy sorozat sokadik kötete vagy trilógia vége valahogy kifullad. De nem Böszörményinél! Az ő írásai inkább olyanok, mint az igazán nemes bor, amely a korral csak érik. Ambrózy báró esetei is egyre ízletesebbek, s bár a nívó mindig ugyanaz, mégis mindegyik résznek megvan a maga sajátos zamata.

A Barnum-rejtélyben példának okáért kedvenc bárónk kényszerűségből háttérbe szorult, így a Hangay nővérek kerültek a középpontba. Ez adott a történetnek teljesen más alaphangot. Külön öröm volt számomra, hogy Emma karaktere is kiteljesedett. Nem csak sodródott az árral, hanem végre határozottan kiállt magáért. Igazi segítsége volt Milinek, s nagyban hozzájárult a bűntények felderítéséhez. Az talán igaz, hogy ebben a történetben nem volt annyira szövevényes maga a bűncselekmény, mint az előző részekben. De ezt jól ellensúlyozta A Barnum cirkusz egzotikus környezete, amit a történet helyszínéül választott az író. A történet kapcsán betekintést nyerhettünk mi, olvasók a cirkusz életének nagyon is szabályozott gépezetébe, a csillogás mögött megbújó valóságba. És bár a Barnum cirkusz számomra nem volt teljesen ismeretlen, hisz A legnagyobb showman című életrajzi ihletésű dráma-musical filmet előzetesen láttam, mégis azt gondolom, hogy Böszörményi Gyula által vázolt kép sokkal árnyaltabb és valóság közelibb képet adott a cirkusz mindennapjairól, hierarchiájáról. A fellépő művészek, artisták karaktereiből is bőven kaphattunk ízelítőt . S mindezt olyan részletgazdagsággal és hitelesen tárta az olvasó elé az író, hogy szinte ott éreztem magam a tülekedő, ámuló, csodára vágyó tömegben.

Azt is nagyon szeretem Böszörményi Gyula sorozatában, ahogy a romantikus szerelmi szál megjelenik. Ambrózy báró és Mili különleges, kissé érdes kapcsolatának fejlődése, szerelmük ízléses kibontakoztatása sok kellemes pillanatot okozott már olvasás közben. Ugyanígy örömmel köszöntöttem újra kedvenc mellékszereplőimet: Agáta bárónét, Erdős Renée-t és Márit, akik mindig egyedi ízzel fűszerezik a történet. A történetet, amit továbbra is kifinomult nyelvezet, fanyar humor és fordulatos kalandok sora jellemez. Böszörményi Gyula minden könyvében olyan történelmi utazásra invitál, amely fogva tart, amelyből nem akaródzik hazatérni, kiszakadni. Remélem, nemcsak én vagyok így vele! Szóval kedves író úr, ugye lesz folytatás?!

A kétes hírű nőszemély

Marosvásárhely, 1901. március 30.

A szürke kartondobozban százával hevertek a legkülönbözőbb formájú és színű gombok. A finom borjúbőr kesztyűbe bújtatott, kecses női ujjak tétován matattak közöttük, olykor kiemelve, majd visszaejtve egyet-egyet a többi közé. A leány előrehajtott fejjel keresgélt a pulton álló dobozban, ám ha kalapja karimája nem takarja, az arcáról bárki azonnal leolvashatta volna, hogy gondolatai egészen máshol járnak.

– Sikerült választania, kisasszony? – kérdezte alázatoskodva, hangjában mégis szemernyi türelmetlenséggel a nyurga, fecskebajszos bolti segéd. – Amennyiben egyik sem felel meg az ízlésének, a raktárban akad még…

– Nem, köszönöm – emelte fel fejét a fiatal hölgy. – Azt hiszem, ez éppen jó lesz. Keresne hozzá még hat ugyanilyet?

A bőrkesztyűs tenyéren nagy, barna csontgomb hevert, amit néhol haloványsárga vonalkák szeltek át.

– Ahogy kívánni tetszik. – A segéd ügyes mozdulattal csippentette ujjai közé a férfikabátra való apró holmit, majd kék köpenyét suhogtatva a raktárba ment.

A Dudutz-féle vegyeskereskedés szárított fűszerek, fényes papírba csomagolt szappanok, különleges dohánykeverékek édeskés párájától volt sűrű. A leányon kívül, aki indigókék ruhájában, könnyű kis kabátkájában, tollakkal és két szerény masnival díszített kalapjában, karjára akasztott esernyőjével a világ nagyvárosaiban aligha keltett volna feltűnést, ám itt, a csendes, jórészt még falunak számító Marosvásárhelyen nagyon is szembeötlő jelenség volt… no, tehát rajta kívül csupán két másik vásárló tartózkodott a boltban. Egyikük a cukorkás pult előtt meregette a szemét, tekintetével majd’ felfalva a bőséges kínálatot, miközben apró markában a nagyapjától kapott kétkrajcárost szorongatta. A másik vásárló – fekete főkötős, idős polgárasszony – halkan mormogva matatott a cipőpertlik között, száraz ujjaival próbálván kiókumlálni, vajon melyik lesz tartós, és melyik szakad majd szét az első rántásra.

Ők ketten ügyet sem vetettek a leányra, ám a hosszú pult mögött álló, harmincas éveit taposó tulaj fekete zsakett öltönyében, mint a mohó kíváncsiság eleven kőszobra meredt rá. A leányt zavarta ez a leplezetlenül molesztáló tekintet, aminek rátarti pimaszságát még a csíptetős szemüveg sem volt képes tompítani. Kisgyerekkora óta ismerte Dudutz Istvánt , aki Marosvásárhely tán leggazdagabb kereskedőcsaládjának tagja volt. Emlékezett rá égő szemű, mindig készséges tanonc korából, mikor még az apja üzletében koptatta gyakorlóéveit, és felderengtek előtte azok az Erzsébet-kerti szép mulatságok is, ahol a fiatalember, mint a város egyik legjobb partija, eladósorban lévő kisasszonyok folyvást csicsergő gyűrűjét vonta maga köré. Végül Izmael Erzsébet lett a szerencsés, aki a nagy és dúsgazdag kereskedőcsalád tagjává válhatott, sok irigyet szerezve ezáltal a város szoknyát viselő, férjre vadászó lakosai között.

István jó kereskedő volt, szerette a vásárlóit, most mégis úgy vizslatta a leányt, mint akit mihamarább kívül szeretne látni az ajtón. Vikszolt bajsza minden alkalommal idegesen rándult, mikor nyílni hallotta az üvegezett bejáratot, mert a csengettyű hangja egy-egy újabb betérőt jelentett, aki hírét vihette, hogy a Dudutz vegyeskereskedésben járt „az a kétes hírű nőszemély”. A pletyka Marosvásárhelyt mindig is gyorsan terjedt, az efféle szóbeszéd pedig nagyon is árthatott az üzletnek. „Hol késlekedik már az a kétbalkezes kölyök?” – morfondírozott magában Dudutz István. – „Mégis meddig tart rátalálni hat barna kabátgombra?”

A szalmával bélelt, egymásra halmozott faládákban halkan csörrentek össze a borvizes palackok, midőn a bolti inas túl nagy lendülettel nyitva a raktárajtót, nekikoccantotta azt az ingatag építménynek.

– Nem tudsz vigyázni, te kajla! – ripakodott rá Dudutz István a fiúra, aki mindjárt holtra sápadt.

– Bocsánat, főnök úr, csak épp a vásárló… Nem akarom megvárakoztatni.

– Hát akkor ne tedd! – intett a bolt tulaja. – Az a dolgod, hogy a vevő mihamarább ki legyen szolgálva!

A leány szótlanul nézte végig a kellemetlen jelenetet, majd a pultra sorakoztatott gombokra pillantva bólintott. Az inas barna papírzacskót vett elő, belesöpörte a portékát, majd átadta azt az ifjú hölgynek.

– Parancsoljon, Hangay kisasszony! Fizetni a kasszánál méltóztatik. Legyen máskor is szerencsénk!

Emma meg mert volna rá esküdni, hogy miközben átlépte a bolt küszöbét, Dudutz István megkönnyebbült sóhaja még taszajtott is rajta egyet.

„Úgy tetszik – gondolta keserűen –, hogy a vásárhelyi asszonyok villás nyelvéből freccsenő méreg immár a jó kereskedőket is elérte!”

A Széchenyi teret lustán csepergő, hideg eső áztatta, mégis sokan jártak az utcán. Emma megállt a bolt kihajtott ajtóspalettája előtt, ami egyben reklamírozó táblaként is szolgált, és szétnyitotta sötétkék esernyőjét. Mögötte a karcsú nőalak, amit kétszeres életnagyságban festettek a fára, hatalmas virágcsokrot emelt bal válla fölé, így közölve a nagyérdeművel, hogy a vegyeskereskedésben az illat- és tisztítószereken kívül kiváló minőségű virág- és növényvetőmag is kapható. A sáros kövezeten épp ekkor araszolt tovább a Szent György utca irányába egy kétkerekű kordé, amit nyűtt arcú parasztember húzott, önmagát fogva a hámba. A keservesen nyikorgó kocsin egyetlen hatalmas faláda és jó néhány hosszú deszka kapott helyet, s mert semmivel le nem kötözték azokat, egy bordó ruhás, fehér fejkendős asszony lépkedett a kordé mellett, két kézzel tartva a szállítmányt, miközben arra is vigyáznia kellett, hogy a szoknyáját be ne kapja a kerék. Mivel keresztezték az útját, egy bőrkötényes sintér, aki soványka szamarat vezetett kötélen a végzete felé, megállt, hogy elengedje őket. A kordét húzó férfi, bár ez még nehezebbé tette a dolgát, egyik kezével puhára ázott kalapjához nyúlt, és megemelve azt köszönte szépen a sintér türelmét.

Emma a bolt esővető eresze alól kilépve épp azon töprengett, hogy benézzen-e a szemközti sarkon lévő Falkensteinféle ékszerüzletbe – papuskának ugyanis előző nap elszakadt az óralánca –, mikor az éles fütty felharsant. A szamár ezt hallva hátracsapta két fülét és bánatos, a fuldoklók hörgésére emlékeztető hangot hallatott, a bordó ruhás asszony pedig a válla fölött pillantott hátra, megkockáztatván, hogy elkalandozó figyelme miatt a kordé rakománya mind a földre hullik.

– Nédd mán, Perec, mit tanátam! – rikkantott a Kossuth utca közepén állva egy veres képű, nyurga legény, aki a főgymnasium egyensapkáját viselte. Szempillantásba sem telt, a Lábasház mögül mindjárt négyen is csatlakoztak hozzá, ő pedig egyenest a messzi Korzó kávéház irányába mutatott.

Emma nem sokat törődött a hangoskodó diákokkal. Úgy döntött, ha már egyszer rászánta magát, hogy kilépjen az utcára, hát megveszi azt a fránya óraláncot, hadd örüljön a drága papuska. Elvégre a gombvásárlást is sikerült többékevésbé sértetlenül megúsznia, nem számítva a rosszalló tekintetek okozta könnyű karcolásokat, amik a lelkét érték. Persze még ennyinek is bolond lett volna kitenni magát, ha a cseléd, akit nagy nehezen sikerült felvenniük, két hét után ki nem lép. Szegény lány… Úgy sírt, mint a záporeső, és sehogy sem akarta elárulni, miért hagyja el őket, de Emma sejtette az okát. Más házak cselédjei, akikkel vásárlás közben találkozott, kezdhették el gúnyolni őt, amiért a „rossz hírű Hangayékhoz” szegődött. Erős lélek kell ahhoz, hogy ilyesmit az ember kibírjon, és ez a csíki lányka bizony ilyesmivel nem bírt.

– Ez az?

– Leteszem rá a nagyesküt, koma!

– Tán láttad már máskor is?

– Azt nem, de mégis felismerem.

– Honnét, te ló?!

– Onnét, hogy más nem lehet, mivel én ebben a városban minden nőt ismerek!

A sebesen pergő vitát Emma már aközben hallotta, hogy a Dudutz-sarokról Falkenstein üzlete felé indult. Látta, hogy a falra szerelt „Tilos köpködni!” feliratú tábla alatt egy férfi dohánylétől barna tócsát sercint a földre, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy többen is visszafogták lépteiket, mert a diákok vitája felkeltette az érdeklődésüket.

– Kapaszkodjunk össze! – javasolta az imént Perecnek szólított gymnazista. – Verselni jól csak úgy lehet!

Újabb vad kamaszröhögés harsant, majd a sárban csusszanó cipők szabályos, bármely nemzeti ünnepre megfelelő sorfalat alkottak.

Emma óvatosan kerülgette a tócsákat, és próbált kizárólag az esernyőjén kopogó vízcseppekre figyelni. A Kossuth utca egyik üzlete elől társzekér indult el zörögve, miközben a Budapesti Ruharaktár épületéből két komor arcú férfi lépett ki, és a kislány, aki imént még Dudutz István cukorkás pultja előtt ácsorgott, most nyalókát cuppogtatva meresztette szemét a sebesen kialakuló utcai vircsaftra.

– Töri Emma a lencsét…

A rigmus első sora úgy érte az úttesten áthaladó leányt, mintha pofon vágták volna.

– Várja a jó szerencsét…

Állát felvetve gyors pillantást vetett a négy diákra, akik ettől vérszemet kapva, egyetlen szuszra süvöltötték el a csúfolódó következő két sorát:

– Báró viszi a padra,

Recseg a pad alatta!